Risu-Poems

Száz szóból kiválasztani úgy tízet,
Ha elhangzanak, megdobogtassák az emberi szívet.
Száz arcból, úgy mosolyogjon tíz,
Hogy őszintének látszón, nem pedig, mint egy dísz.
Száz hangból, tízben hallatszódjon büszkeség,
Hogy az élete színes, s nem pedig szürkeség.
Száz csók úgy csattanjon el,
Hogy azt, ha eljön a vég se felejtsék el.

De száz emberből, nem találsz majd olyat,
Aki ne játszaná meg a boldogat.
Száz emberből, csak egy lesz ki őszinte,
De ő is sírni fog, mert naivan elhitte,
Hogy száz emberből, létezik tíz olyan,
Akikben megtalálható lenne, ami fentebb 4 pontban.

Mindig van egy nehéz út,
Melyen keresztül kell menni.
Mindig van egy esély,
Melyet magunkhoz kell venni.

Sokat tanultam már,
Mert sokat hibáztam.
Mindent megfogadtam,
De soha nem vigyáztam.

Mindig azt hittem,
Hogy én rontottam el.
Magamat hibáztattam,
És beértem ennyivel.

De ez nincs így rendjén,
Megváltoztam belül.
Magányos és szomorú lettem,
S mind ezek mellett egyedül.

Elhagyott lettem, üres szobor szemeim
Már nem látnak messzire.
Magára maradtak gondolataim, már csak elveimre
támaszkodhatok. kezeim
Már nem érintenek senkit, mert mint bús
Időjárás, hullajtja esőcseppjeit,
Úgy érzem már csak ennyit
Tudok adni. Velejéig romlott hús,
Mi bennem nyugszik rendületlenül.
Nem tudom mit ártottam,
De, hogy sötét lett minden,
S minden oly távoli innen,
Pengémet a szívembe mártottam
És átadtam magam a halálnak.
Hiszen miért hazudjon az ember önmagának,
Hiszen, az én feladatom bevégeztetett,
És ki egykor én voltam, mostanra már halott lett.

Túlléptem egy álmon, de utolért a végzet,
Belém szúrta kését, de sebem már nem vérzett.
Gyorsan elmúlt minden, ahogy jött úgy végzett,
Te is tudod milyen nem? Mikor a halál téged nézett.

Elvett minden érzést, már nincsen rajtam álarc,
Már nem kell ez az egész, nem kell a sok álharc.
Mutathatom valóm, mert én tényleg ez vagyok,
Ez van ezt kell szeretni, mert csak ennyit adtatok.

A föld lett az otthonom, a virágok meghallgatnak,
Hidd el barátom, akik gyengék meghalnak.
Én erős vagyok, mégis itt lent fekszem,
Mert mertem azt mondani, ennyi volt, befejeztem.

Voltam olyan merész, hogy szembe szálljak azzal,
Hogy e tettem után, ott álltok boldog arccal,
Voltam olyan nagylelkű, és önként távoztam,
De könnyen tettem, mert senkinek nem hiányoztam.

A szívem olyan, mint a szűz hó,
Mint egy évek óta kihűlt kandalló.
Olyan, mint egy száraz falevél,
Mely a földön megfagy s elalél.

Az agyam, mint fáradt szobor,
Melyből az álom messze kóborol.
Nem táplál reményt, hisz hasztalan,
Mert a szívem a szerelemre alkalmatlan.

A testem, mint elkorhadt erdő,
Melyben már rég óta meg állt az idő.
A köd beteríti a teret,
S bebizonyítja, hogy senki sem szeret.

A szemeim gyöngék, élettelenek,
Ami érzés volt bennük, már elérhetetlenek.
Már nem pislogok, örökre becsukom őket,
S elképzelem veled a régi szép időket.

Foszló tetemem ég a pokol tüzében,
Mert életemben mindig rosszat tettem.
Imáimat csak a komor sötétség mi hallja,
Mert ilyen ember lettem. A legalja.

Hazudok magamnak, hogy a jó ügyért cselekszek,
De önző életem az, mibe oly korán beleveszek.
Azt hinné az ember, az én szívem nagy,
Közben az egész undormány s ramaty.

Hibáztam, hogy azt kértem értsenek meg,
Hogy én legyek mindenki szívében a leg..
De igazatok van, ki vagyok én, hogy jónak tartsam magam,
S készen állok, hogy szívem egyedül hagyjam.

Álmodj meg egy olyan világot,
Ahol te ülteted el a sok virágot,
És megtanulod látni a szépet,
És belátni, hogy nem szar az élet.

Képzeletben vágd szét a szíved,
S gondolkozz el, hogy mennyire élvezed.
Álmodj hozzá vértelenséget,
És lásd be, hogy nem szar az élet.

Rémálmodban veszítsd el őt,
A szerelmedet, ki egyben szeretőd.
Felejtsd el, és vess ennek véget,
És tanuld meg, hogy nem szar az élet!

Könnycsepp gördül le bús arcomról,
Szívem dobbanása szépen elhalkul.
Minden mi remény volt, szerte szét szakadt,
És földre zuhant, a sok elszáradt cafat.

Szívemet tépte szét, az ezernyi pillanat,
Mi szomorúságból sötétséggé dagadt.
Boldogság hol vagy, miért hagysz el folyton,
Miért nem érdemlem meg, könyörögve mondom..

Régen minden rossz volt, nem látszódott mosoly,
Most sokáig volt, remélem nem hagy el örökre.
Minden olyan szép volt és tökéletes.
Ennek nem lehet így vége..

Szavakból várak, mondatokból paloták.
Szarból nem sikerülhet, mindig azt mondták.
De igyekeztem mindig, hogy bebizonyítsam,
Hogy életem nem csak egy gödör, amit régen kiástam.

Mindig azt hittem, a jó emberek szívnak,
Nem lesz jó az életük, bármit csinálhatnak.
Én naiv..Ezt komolyan elhittem és így éltem.
De a váramat a szarból felépítettem.

Mindig is labilis leszek az érzelmek terén,
Ha sírnom kell, bárki előtt megteszem én.
Sose fogom szégyellni, azt aki én vagyok.
Mert melletted rájöttem, hogy boldog vagyok.

Sose leszek üres, mert tanultam a múltamból,
Távoztam végre a depresszív hangulatomból.
Igaz mindenem a szomorú és sötét világ,
De a szívem újra dobog, és végre megint szilárd.

Tudom mi az élet, tudom milyen érezni.
Végre tudom a szívem pirosra színezni.
Az élet akkor is jó, ha könnyel áztatod,
Ha nincsenek barátaid, csak akkor sajnálhatod.

Ha nem megy az élet, legyél türelmes,
Ha magadba fordulsz, minden oly veszedelmes.
Legyél nyitott, mert én már hibáztam,
Ha bármi bajom volt, magamba fojtottam.

Elrontottam magamnak egy tucatnyi évet,
De most megbecsülöm ezt az egyet.
Most minden olyan jó, szerelmes a szívem.
S örömkönnyekben fürdetem.

Én már tudom milyen, az élet másik oldala,
Én már tudom milyen, a magány színpada,
Hiszen főhőse vagyok a saját életemnek,
És okkal mondhatom, vannak véletlenek.

Minden olyan fura, már semmi sem monoton,
Hogy jó kedvem van, és túl vagyok egy holt ponton.
Eddig megakartam halni, gondoltam ez túl nehéz,
De általad én lettem az, ki mindennel szembenéz.

Én már tudom milyen, kisírt szemmel aludni,
Én mát tudom milyen, ha szíved ketté töri valaki,
De sosem adtam fel, mert mindig arra vágytam,
Amit az elmúlt napokban éreztem s láttam.

Minden olyan fura, hiszen mosolygok a világra,
Belül néha széttép, a magány nyíló virága,
De nem engedem nőni, mert boldog akarok lenni,
És ezért én, mindent megfogok tenni.

Két szívben egy érzés,
A válaszok előtt nincs kérdés.
Az érzelmek mindent tudnak,
S ha megtalálják egymást, nem alkudnak.

Két szív, mely össze kapcsolódik.
Két szív, melyben a szerelem nem múlik.
Minden csoda a csókkal kezdődik,
És össze tartja őket a végsőkig.

Az egyik szív bolondsága,
Mely elrabolja a lelkek puhaságát.
A másik szív szenvedése,
Mely felkínálja a vadságát.

Két szív, egy szerelem,
A két embernek lételem.
Két szív, melyek életet tagadnak,
S együtt messze nagyot alkotnak.

Értéktelenségemben értékre bukkantam,
Csupasz szívem a kezeidbe adtam,
Arcodra halvány mosolyt varázsoltam,
És azt hittem ezzel mindent megoldottam.

Ám ez nem így volt, mert egy hang rám szólt,
Hogy az élet nehéz s nem játék az egész,
Hogy téged őszintén szeresselek, és segítsek,
Hát megteszem érted, mert szívemből szeretlek.

Csupasz szívem bundát növeszt.
A meleg szeretet hatja át.
A szíved fogva tart és nem ereszt,
Csak egymás szemébe nézünk,
És érezzük a pillanat hatalmát.

Elhalkult léptek az elhalkult városban,
Elhalkult szavakat suttognak álmukban.
Kíváncsi szemeiket reám meresztik
Megfogják kezem s lábam nem eresztik.

Elhurcoltak a mély sötétbe,
Úgy érzem többé nincs életem.
Elhurcoltak a mély sötétbe,
Nincs se öröm, se bánat. Csak a félelem.

Elhalkult érzelmek a padlón hevernek,
Elhalkult szájak többé nem nevetnek.
Kíváncsi szív még megdobban egyszer,
Hogy szeressen és megszűnjön ezerszer.

Elhurcoltak a mély sötétbe,
Úgy érzem többé nincs félelem
Elhurcoltak a mély sötétbe,
Nincs se öröm, se bánat. Csak az életem.

Igyekszem olyan lenni,
Akit tudsz szeretni.
Igyekszem olyan lenni,
Akit nem akarsz elfeledni.

Igyekszem, mert egyszer élek,
Veled boldog bennem a lélek.
Igyekszem, mert így szeretlek,
Ha elhagysz én megkereslek.

A képzeletem játszott velem,
Mert nem hittem a szememnek.
Azt hittem a saját utam nem lelem,
De végül megismertelek.

Én nem tudnám megköszönni
Neked ezt az egészet.
És majd rá fogsz jönni,
Hogy együtt éljük le az életet.

Benned meg van minden érték,
Ami nekem szükséges,
Szebbet nem is kívánhatnék,
Mert mindened túl édes.

Köszönöm, hogy vagy nekem,
Én többet nem is mondhatok.
Remélem itt leszel mellettem,
Ha újra jönnek a szar napok.

Éjjel felkelek. Téged látlak.
Takaróm féltve ölelem át. Téged várlak.
Emlékeim rólad. A szívembe zárlak.
Ha velem vagy csak annyit kérek. Élj a mának.

Reggel felkelsz. Nem engem látsz.
Takaród a földön. Nem engem vársz.
Emlékeid másról. A szívedbe mást zársz.
Ha velem vagy csak annyit kérsz. Hagyjalak inkább másnak.

Még mindig élve, mögöttem nehéz évek,
De erős vagyok, és tovább lépek.
Nélküled nehéz, veled akarom,
Bárcsak te kísérnél utamon..

Még mindig élve, bár kicsit halottan,
Élni mindig is csak veled akartam.
Nélküled feleslegesek a percek,
Bárcsak elmondhatnám, hogy szeretlek.

Még mindig élve, de picit fáradt vagyok,
Magamtól már boldogságot sem kapok.
Nélküled, nincs szín az életemben,
Bárcsak itt lehetnél..Itt. Mellettem.

A látszat néha csal,
Mondta régen egy bölcs ember.
Ha kezedben van egy aranyhal,
Kívánni ne felejts el.

A korsó már eltört,
Ő sem bírta a terhet.
A borsó a falon megköt.
És színesíti a termet.

Nem vagyok szegény,
De az ág engem is húz.
Hisz tudod, egyik 19
Másik egy híján 20.

Az vagy, aminek látszol.
És ezt te akartad.
Szavam a levegőben táncol,
De írásom megmarad.

A hajnal már rám talált,
Nem látok senkit.
Elkerülném a halált,
De én akartam ennyit.

Csak én akartam ennyit,
Nem mást, nem egyebet.
Hogy mit csináltam eddig?
Hidd el, sajnos nem eleget.

Nem érdekelsz, hiszen
Te már itt hagytál.
Megváltoznék, mert azt hiszem,
Ha ilyen maradok, végleg itt hagynál.

Elbújt a tér, már nincs többé vágy,
Kihűlt a párnám, idegen az ágy.
Ketyeg az óra, furcsa táncot jár,
A szívemben a dobogás, már messze szállt.

Léptek zaja töri meg a csendet,
Szavak nélkül rakok itt bent rendet.
Már nincs több zavar, a kontraszt enyhült,
Gyere velem, tegyük színesebbé együtt.

Kipárnázott valóság, de nem az igazi,
Az egész társadalmat a mocsok viszi.
Hidd el ember, ez nem a megváltás,
Ez olyan, mint vakembernek a látás.

Elgörbült térben látom magam,
Ez nem olyan könnyű, hogy annyiban hagyjam.
Az illúziókat már barátként kezelem,
Elhiszem, hogy te boldog leszel velem.

Sosem felejtem el azt a pillanatot,
Mosolyod a szívemben nyomott hagyott,
Nem most volt, mégis mintha tegnap lett volna,
Mintha ez a vers most nem is rólunk szólna.

Sosem felejtem el ezt a közös emléket,
Olyan pillanat volt, amit bárki ritkán érezhet.
Nem most volt, mégis minden olyan tiszta,
Ha tehetném, csak oda utaznék vissza.

Hiába szól most szomorú dal,
Az én kedvemet nem rontja el.
Hiába fúj most lassan a szél,
A könny a szememben többé nem él.

Hiába látom, hogy nem vagy boldog,
Én csak hozzád bújok, de semmit nem mondok.
Hiába érzem, hogy bús arcod fáradt,
A szemedbe nézek és örülök, hogy látlak.

Hiába hideg a hajnal az utcán,
Kézen fogva, együtt a járdán.
Hiába várod, hogy elmondjam neked,
Hidd el én sem tudom, miért szeretlek.

Elhagyatottnak érzem magam,
Eltűnt minden hirtelen.
Miért nem teljesül a vágyam,
Hogy itt legyél velem?

Annyira szürkék a mindennapok,
Leírni ezt már nem lehet.
Nincs más vágyam,
Csak hogy együtt legyek veled.

Hogy mit szeretnék? Téged tetőtől talpig.
Hogy érezzem minden porcikád addig,
Amíg velem vagy, bár ne menj el soha.
Félek, hogy nekünk ez az utolsó vacsora.

Nem kérnék többet, csupán egy másodpercet,
Hogy a szemedbe nézhessek és kívánhassak egyet.
Nem kívánok mást, csak téged akarlak,
Soha senkinek, semmiért nem adnálak!

Most már tudod, hogy mit szeretnék,
Tudod már azt is, hogy mit kérnék,
Tisztában vagy vele, hogy mit kívánnék.
De nem leszek mohó, veled mindennap ajándék.

Kicsit más ez a világ, amiben járok,
Komor ugyan, de reménysugarakat látok.
Kicsit más, olyan egyhangú az egész,
De ettől lesz szép, csodás és mesés.

Kicsit más, mert a pillanatok egybeolvadnak,
Nincs tegnap, se ma, se holnap.
Kicsit más, mert kicsit más lettem én is,
Nem lettem rosszabb, se jobb, de változtam mégis.

Nem várom el, hogy engem szeress,
De ha újra fontos lennék, kérlek ne keress!
Egykoron még értél valamit, mára már semmit,
Ezt a dolgot még ragozhatnám, de nem érsz ennyit.

Azt hiszed boldog vagy, csak mert bemeséled magadnak,
Azt hiszed, ez a legjobb érzés, amit neked adhatnak.
Hidd el tévedsz, de igaz, az emberek tévednek,
Mert csak a saját romlott agyuk után mennek.

Nem kértem soha többet annál, hogy lásd meg a jót,
Legyél boldog, s csak akkor használd azt a szót,
Mikor már biztos, hogy azt érzed. Különben hibás,
Az egész életed. Rám már ne számíts, majd lesz megint más.

Várom a csodát, mert még hiszek a mesékben,
Én próbáltam a jót látni minden reményben,
De mit kaptam mond, mit adtál nekem?
Miért próbáltál így becsapni engem?

Miért hiszem azt, hogy a mély pont az otthonom,
Hogy az életem újra kéne kezdenem, s nem folytatnom?
Nem fogok meghunyászkodni, én nem hajolok meg.
Csinálhatsz bármit, de én büszke emberként halok meg.

Várom a csodát, mert hiszek a jelekben,
Még ha az összes pici, jelentéktelen.
Tudom, hogy eljön a nap, és majd érted élhetek,
Most még csak várok, többet sajnos nem tehetek.

Remélem úgy halok meg,
Hogy a könnycseppek helyén virág fog nőni.
Úgy haljak meg,
Hogy sírni engem, soha nem látott senki.

Könnycseppek közt
Pár édes mosoly villanjon,
Boldognak látsszak,
Amit a szívem majd örömmel átadjon.

Remélem egyszer, elszárad minden szó,
Elporlad az érzelem, és sehol nem lesz látható,
Hogy egy könnycsepp lefolyt, és követte a többi,
De kinek kell ez? Mentem inkább nevetni.

Kint borús az ég, de a szívem is megszállta,
Szürke felhő szállt felé, s teljesen eltakarta.
A reményt hozó sugarak már nem hatoltak be,
Így veszett minden boldogság feledésbe.

Villám csapott le, s fújt a szél,
Fagyos, jéghideg idő, ami a szívemben él.
Azt hiszem nem lesz vége, már sohasem,
A vihar itt fog élni, mindörökké bennem.

Először szép volt minden, az egész teljes.
De ez a történet is, mint minden más, véges.
Elméd csak hazudott, az egész nem világos.
Az egész csak illúzió, és nem valóságos.

Mint minden mese, ez is szép volt,
De ez is csak egy ártatlan szürke folt,
Ami ott éktelenkedik szíved mélyén,
És felül kerekedik rajtad a legvégén.

Az ecset én vagyok, az életem a palettám.
Nem vagyok művész, elítélően nézhetsz rám.
Ki vagyok én, hogy a sorsom én fessem,
De nem bánom, amit ez idáig tettem.

Festek színeket, hogy ne legyen magányos,
Festek embereket, hogy legyenek barátok.
Az eget kékre festem, hogy legyen jó idő,
A többit rá festi, majd a közel jövő.

Összeáll a kép, megjelenik az életem,
Az egész egybe folyt, az egész lényegtelen,
De az én életem, és büszke vagyok.
A következő képre, tán többet alkotok.

Álomba ringattam elgyengült testemet,
Örök nyugalomba helyeztem lelkemet.
Kértem sorsom, aki majd eltemet,
Hogyha egyedül lennék, fogja a kezemet.

Valóságos élet, de az egész csak színdarab,
Megőrülök, ha ez továbbra is így marad.
Hol vannak a színek? A szereplők pocsékok.
A világot jellemzi, erre nincs indok.

Fehér háttér és szürke jellem rajz,
Ha te vagy a gyengébb, akkor itt meghalsz.
Én felvettem a harcot, bár üresen állok,
de ha túl élem, halhatatlanná válok.

Álomba ringattam elgyengült testemet,
Tegnap a homályban hagytam a lelkemet.
Kértem a sorsom, rendezzünk életet,
Mert ami itt folyik, az tovább nem mehet.

Fél éve volt, hogy elmentél.
Mégis minden emlék oly közeli.
Fél éve már az angyalokkal táncolsz.
És figyeled a mindennapokat.

Hiányzol, mert te boldoggá tettél,
Nem lehettem szomorú,
Hiszem te egyből mellettem teremtél.
Most mégis minden olyan egyhangú..

Viszek majd ki virágot,
Remélem tetszeni fog az illata.
Jó rád gondolni. Hiányzol.
Nyugodj Békében Emese.

Pusztán csak egy átlagos életre vágyom,
Ahol teljesülhet egy merész álmom.
Ami másnak ugyan csak átlagos lehet,
de nekem a minden. A legfontosabb.

Pusztán csak arra vágyok, hogy itt legyél.
Nem kell, hogy mellettem, de mégis érezzelek.
Tudjam, hogy létezel és az enyém vagy.
Ez az én álmom. A legfontosabb.

Felgyúltak a fények, fent a magasban,
Két bábú ült egymás karjaiban.
Föléjük tornyosult két harcedzett kéz,
Mitől életre keltek s elindult a vész.

Szeszélyes táncba kezdtek, megindult az élet,
De az egyik megállt, és gondolkodni kezdett.
A csillagok fent meredten figyeltek,
Mire a bábuk vitába kezdtek.

"Élni akarok, igazi ember testben!"
Szólt a bábú, felettébb viccesen.
"Ne csináld ezt, minket egymásnak teremtettek!"
Kiabált a másik, majd egymásnak estek.

A fények már kezdtek halványulni,
A két bábú, nem tudott dűlőre jutni.
Útra kélt az egyik, hogy élő lehessen,
Szakítva a másikkal, hogy új életet kezdjen.

A kezdet mindig nehéz, de a talpamra állok,
Higgyétek el, én sokkal többet látok.
Nekem van két szemem és nem félek használni,
Próbáld ki te is, na ugye, használ mi?

Kicsit nehéz, hogy elvileg szerettek,
De nem látom rajtatok..Miért teszitek?
Nem nagy elvárás, sőt ez csak apróság,
Kár, hogy manapság, menő a bunkóság.

Érezni akarom, hogy tényleg fontos vagyok..
Én komolyan, őszintén, csak ennyit akarok..
Én mindig próbáltam ott lenni mellettetek,
Cserébe csak azt kérem, hogy egy picit szeressetek..

A kapcsolatunk édes,
Mámorító ízben úszik.
Álmomban hozzád érek,
Az egész olyan lassan múlik.

Vágyom rád, ne hagyj el,
Egész lényed csak nekem kell.
A szívem, csak neked adnám,
Remélem, a te szíved talál rám.

Kicsit bolond vagyok,
Ezt nem tagadom.
De ha érzem, hogy velem vagy,
Boldog vagyok.

Azt hittem jó lesz, és számítani fogok valamennyit,
De az egész hazugság volt. Nem érek én semennyit..
Egy szív nem fog miattam megdobbanni,
Én voltam az ostoba, hogy ezt elakartam hinni..

Azzal nincs baj, hogy a magány öleli át a napjaim,
És hogyha szeretetre vágyóan tárom ki karjaim,
Akkor nem kapok semmit. De az nagyobb baj,
Hogy az életemben a csönd a legelviselhetetlenebb zaj.

Nem bánkódom, hogy nem kellek neked, hiszen megértem.
Megértelek, hisz neked több kell, csak ennyit értem.
Jobb lenne, ha eltűnnék, hiszen miért rontsam itt a levegőt?
Ha már nem kaphatom meg...Pedig én tényleg szerettem őt.

Egy rózsa szál volt, hervadatlan pihent.
Az éjszakába nyúlt, aztán arrébb billent.
Kidugta fejét, az alkonyodott tájra,
De elkókadt, haragudott a világra.

Illatfelhőt nem árasztott magából,
A színe elfakult, már nem látszott távolról.
Éldegélt, egyedül a semmiben,
Nem bízott holmi, jöttment idegenben.

Egy szép napon, egy kislány járt arra,
Érthetetlen vigyor ült ki édes arcára,
Kezébe tette, a kókadt virágot,
Amely életre kelt, s már szerette a világot.

Engem nem kell szeretni, csak ne felejts el,
Legyek egy emlék, akire örömmel emlékszel.
Nem kell, hogy hiányozzak, csak jussak az eszedbe,
Emlékezz majd arra, mint mondtam a szemedbe.

Engem nem kell szeretni, a pillanat úgyis örök,
A szíved úgyis dobban, ha az agyad rajtam pörög,
Nem kell hazudnod, én úgyis tudom az igazat,
Remélem, hogy én voltam, neked a legszebb pillanat.

Megértettem milyen, ha mosolyt csalnak arcomra,
És pontot tettem végre, a bánat elleni harcomra.
Soha többé nem adom fel, már tudok remélni,
Tudom, hogy a rossz már, nem fog utolérni.

Kincsre leltem benned, ragyogtam a szemedben,
Nem kellettek szavak, én rögtön megértettem.
Tarthat bárki bármilyennek, de én boldog lettem.
Hogy mi történt régen? Már nem emlékszem.

Új életbe csaptam, a régit elhagytam,
Szívhez szóló volt, amit tőled kaptam.
A türelem játék, és én nyerni szeretnék,
Mert veled minden másodpercem ajándék.

Lehetek nyálas és lehetek bolond,
De az életemben ez legyen a legnagyobb gond.
Az én szívem szeret, ezt el kell fogadni,
Mert csak így képes az ember, a másikért mindent feladni.

Hiába nézel,
Már nem engem látsz.
Azt hiszed ismersz?
Hidd el, te nem erre vágysz.

Hazug arcvonások,
Ez az én reszortom.
Elhiszed a mosolyom,
Pedig belül haldoklom.

Csupán csak álarc,
Rajta sok élettel.
Csupán csak álarc,
Amit egyből beveszel.

Pusztán csak jót akarok az embereknek,
De ők leszólnak. Mert ők többnek
Érzik magukat. Pedig sehol semmi..
Már nem is szeretlek, részemről ennyi..

Mindig azt hiszem, hogy egy-két személy kivétel,
De ember vagyok, tévedek.
Tucat számban jelennek meg az éretlenek..
De mától szűkebb lesz a látóköröm és nem érdekelnek.

A látszat néha csal, elítéled a másikat,
De jegyezd meg, ezzel elítéled önmagad.
Magadat sem ismered, de a másikat lenézed,
Szégyen, ha ettől magad nagyobbnak érzed.

Az ember külseje csak egy burok,
Ami eltakarja belül mit éreznek és tudnak.
Nézhetsz ki bárhogyan, sose az lesz a fő,
Hanem, hogy együtt kézen fogva mit hoz majd a jövő.

Elítélni másokat látszatra, szánalmas.
Ezért van ilyen mélyen a világ, mert ez neki ártalmas.
Megismerni a másikat, és megismerni mindazt,
Amit az emberi lény adhat.

Csúf szavakkal éltethetnek, annál erősebb vagyok,
Amíg jó ember vagyok, belül meg nem halok.
És más se fog. Mi merünk hűek lenni.
Hűek önmagunkhoz, és nem divatot követni.

Elhalt mosoly, egy elhalt arcon,
Mindent átélt, hogy mindent lásson.
De csak szürke folt volt, semmi más,
Egy semmit nem érő látomás.

Elhalt könnycsepp szája szélén,
Mély bánat a szíve mélyén.
Szeretetre vágyik, semmi többre,
S hogy mosolyogjon a tükörképe.

Miért osztasz ki 13 éves létedre,
Ha rád szólok, hogy megint pia van a kezedbe.
Miért hiszed azt, hogy nagyobb vagy nálam,
Mikor nem én verem egész nap a vivára a nyálam.

Miért lett a bizalom, egy elhaló fogalom,
Nem fordulhatok hozzád, ha valamit el kéne mondanom.
Miért van az emberben ennyi rossz akarás?
Sok ember ilyen, mind balfasz semmi más.

Miért akarok szeretni, mikor engem nem szeretnek?
Mindennek bedőltök, bár a hazugság kell nektek.
Miért sírtok, hogy ha otthagynak titeket?
Mikor mindennap ti is pont ezt teszitek.

Sok ember él a földön, akik gonosznak születtek.
Persze én is követek el hibákat, de ti túltettek
még rajtam is. Túlzásba viszitek.
Annyi idősen, miért nincs már eszetek?

Kell a világba rossz, ezt én aláírom,
Abból jön a jó, én is pont azt várom,
De eltelt pár év, azóta is szenvedek.
Ne sírjatok, hiszen ez kell nektek.

Álmok tengerén voltam múlt éjjel,
Végre megteltem apadatlan élettel.
Őt láttam álmomban, angyali bájjal,
Megteltem mámorító emberi vággyal.

Álmok tengerén sodródtam egyedül
Azt hittem a vízesés engem majd elkerül,
De ledobott a mélybe és kinyitotta szemem,
Megsúgta várjak, ha igazán szeretem.

Álmok tengerén a hab csak előjáték,
A hullám csak ellök. Inkább kimásznék.
Fejem lehajtom, mert azt hittem könnyű lesz,
Kívánni akarok, de az mindenen túltesz.

Álmok tengerén a csók keserédes,
Én mindig akartalak, s te vagy rám mérges?
Nem fogom érteni, hiszen nem érthetem,
De nem fogom az álmomban leélni az életem.

Minden elmélkedés ugyanazzal zárul,
Ha kinyitom szemem, a félelmetes világ elém tárul.
Tehetetlen vagyok és harcra képtelen
A bennem élő bánat véget nem érő érzelem.

Az élet legyint rám és hátat fordít,
Nem segít, a földre taszít.
Szó nélkül tűröm, csak legye vége,
S temessen a sorsom a föld mélyére.

Szeretlek, téged a legjobban
Együtt leszünk majd jóban és rosszban
Nem kell más csókja, nem kell más szíve
Csak téged akarlak, csak téged ennyire

Fájó a gondolat, hogy nem vagy itt mellettem
Kellemes illatod, nem érezhetem
Akarom a tested, a nap minden percében
Ott akarok élni, a legtitkosabb elmédben

Szükségem van rád, csak téged akarlak
Esténként, csókommal altatlak
Hiába, szeretlek téged!
Jobb, ha tudod, megőrülök érted.

Ülj le, drágám, mondanék valamit,
Tudom, hogy haragszol, és szeretsz már valakit,
De napok óta, gyötörnek az emlékek..
Hiszen veled láttam az életemet szépnek.

Veled minden pillanat, más értelmet nyert,
S éreztem azt, hogy isten végre rám figyelt.
Adott egy angyalt, egy ilyen ördög mellé,
Téve minden napot színesebbé

Amit érted tettem soha nem fogom megbánni,
Addig küzdök érted, amíg meg nem fogod látni,
Az én szívem csak akkor dobban, ha irántad érzek,
Ha mégis elhagynál, egy búcsú csókot kérek.

Soha nem akartam sokat, csak azt hogy szeressél,
Hogy ha egyedül vagyok, mindig itt legyél.
Soha nem akartam a szerelemnél többet,
S a lágy csókodtól, elhagytam a földet.

Mindent megadnék, mert csak téged látlak szépnek,
Nekem más érzései, kevesebbet érnek.
Lüktetek irántad, felfal a bánat.
Remélem még egyszer, megcsókolhatom a szádat.

Állj fel, drágám, mondanék valamit,
Tudom, hogy haragszol. Te megkaphatsz akárkit.
Én nem vagyok egyedi és pláne nem különleges
Csak egy egyszerű srác, aki éppen szerelmes.

Kutattam, kerestem életem értelmét
Szívemnek egyetlen lángoló szerelmét
Csuklómhoz szorítottam sorsom pengéjét
Halottként élek, megtévesztő ellentét

Mint szélben a szellem, suhogtam távol
A szörnyű évektől, fáradtnak látszol
Hidd el, aki a szakadék szélén táncol
Az a világgal barátságot ápol

Problémák tengerén úsztam a halakkal
Együtt osztoztam vérszomjas vadakkal
Tükörbe néztem, együtt voltam magammal
Árnyék voltam, csak más alakkal

Többre vihetném, de nincs kedvem
Ezért csak alszok, bár nyitva a szemem
Még nem tudom sajnos, hogy hol a helyem
De hidd el mi az enyém, azt megszerzem.

első kötetem: Magányos Bohóc, 100vers
második kötet: Mindenhol és ez az első verse:)


Minden kérdés mögött egy halvány kérdőjel
A válasz olyan, amely senkit se érdekel
Színlelt érzelmeid tömegesen rombolnak
Hazugságaidnak kényelmes otthont adnak

Virrasztasz éjfélig, mert álmodni már nem mersz
Gyötörnek a rémtettek, amikért majd mind felelsz
Abszurd világképed megbüntet, hiába menekülsz
Ez egy olyan dolog, amit soha el nem kerülsz

Emberek sírnak mögötted és miattad
Már nincsenek hozzád éltető szavak
A porban fekve, majd rájössz barátom
Hogy a te fajtád úgy hívják: szánalom.

Volt egy csatám, de feladtam
Sorsom segített, hogy ennyiben hagyjam.
Átküzdöttem napokat, hónapokat
De a képembe kaptam a hazug arcokat

Feladtam, mert úgysem kaphatom meg
Nincs értelme, most már tényleg.
Szívem akarata nem teljesülhet
Csak a viszonzatlan szeretet érvényesülhet.

Elhagyom magam, az aki eddig voltam
Kihasználták, hogy a lelkemmel csak jót adtam
De mindenki eldob, vagy két perc alatt elfelejt
Hát minek kell az élők sorába egy ekkora selejt..

Álmaimban láttam a kék eget,
De felébredtem, mert jött egy szörnyeteg.
Elrabolt, s nem engedett
Rémálmok gyűltek, sötét fellegek.

Ártatlan voltam, oly védtelen.
Minden elhomályosult hirtelen.
Később körbe nézek, sehol egy lélek
Zavarban vagyok, semmit sem értek

Szilárd föld alattam, ködbe veszett élet
A szörnyeteg eljött, ez a végítélet
Megragadta testem, levitte a mélybe
Félúton megállt. Mi jutott eszébe?

Összeesve a szemembe nézett
Bocsánatkérően, még egy utolsót lépett
Rájött arra, hogy akit elrabolt
Az az életben, csak egy porszem volt.

Május van, már négy hónapja
Mégis mintha tegnap történt volna
Az a rémes dátum
Bárcsak ne rólad szólna

Tudom, hogy élsz,
Csak nagyon messze
De bárcsak itt lennél
Minden könnyebben menne

Lehetnék erős..
De nem akarok.
A hiányérzettel
Teljes maradok.

Emese, tudom mit mondanál
Tudom most mit tennél, ha itt volnál
Tudom, hogy szeretsz és biztatsz
Örökké hű leszek hozzád, bennem bízhatsz.

Szeretlek, mindig is szerettelek
Nem jó úgy élni, hogy semmit nem tehetek
De minden este, az álmomban újjá születsz
És velem együtt örökké gyerek lehetsz.

Szavak nélkül értelmetlen,
Mindaz amit eddig tettem
Hidd el nekem nem véletlen
Eddig bírtam, elengedtem.

Nincsen múltam, se jelenem
Üres gödör az életem
Nem vagyok büszke rá, szégyenlem
Gyötör az élettől való félelem

Hiányzik a kényelem
Hiányzik a szerelem
Élet, lenne hozzád egy kérdésem
Te szeretsz engem?

Én a verseimbe töltöm, amit érzek
Míg te monoton azt teszed, amire kértek
Ha rád nézek, mindent megértek
Ilyen emberekért én nem élek

Lehetsz arrogáns, engem az sem érdekel
Ha a bandád előtt, egy ártatlan térdepel
Olyan sok ember, sokat hisz magáról
Milyen szülő az, aki a gyermekétől elpártol

Manapság a verekedés csak fegyverrel megy
Az utcákról eltűnt, a híres egy v egy
Mindenhol a mocskot látni, szörnyeteg világ
A romlott emberi szívben, már nem nőhet virág

Előrébb lépett s magasan uralkodik
A hazugság, emberről emberre csapódik
Elfajult az egész, nem látok szerelmet
Hova tűnt az érzés? Manapság mit lehet?

Számolom a napokat, hogy távol élhessek
A rohanó világban az emberek mérgesek
Nem tudnak leállni, csodálni a szépet
De minek oktassam az agyatlan népet.

Fejjel a falnak, trágár beszéddel
A kéz cselekszik, az agy nem vezérel
Gondolkozni luxus, az már mindenható
A mai világban a horror az altató..

- Köszönöm az utóbbi időben szinte mindennapos bókjaidat, hülyéskedéseket! Jól estek és aranyos vagy!:)
- Jó humoroddal mindig könnyebb volt átvészelni az órákat!
- Kedves mosolygós fiú. Szeret verseket írni, amik nagyon tetszenek mindenkinek.
- Az utóbbi időben elég közel kerültünk egymáshoz. Pozitívan csalódtam benned, egy igazán értelmes embernek tartalak!
- Egyik jóbarátom! ,,Infózseni!" :)
- Olyan tehetséges fiatalember vagy!!!
- Színes egyéniség , sok oldalú, mindenhez van szava, és egy lelki társ mindenki számára.
- A 2009-2010-es tanávben hasonló vizeken eveztünk, megvoltak a közös pontok!
- Szépen tud verset költeni, a lányokkal nagyon kedves.
- Jó barát vagy, sok pozitív élménnyel ajándékoztál meg, sokszor álltál mellém.ű
- Tudom, hogy néha fanyarak a vicceid, de azt is tudom, hogy nagyon mély érzésű vagy. Mutass magadból többet, ne rejtegesd!:)
- Kívülről kemény srác vagy, de belülről nagyon is érzékeny, én nagyon bírlak Téged.
-Kedves Peti! Rendelkezel egy nagyszerű képességgel, a költői érzékkel. Remélem ezt a nagybetűs életben is tudod majd alkalmazni és, hogy fogok még hallani rólad! Őszinte szívvel kívánom!
- Sok dolog van, amit nem tudok rólad, de az biztos, hogy benned egy költő veszett el. Reméljük ezen az ágon maradsz, és egyszer a gyerekeim is a Te verseidet fogják olvasni.
-Jóban-rosszban barát, én ismerem a legjobban. Sok gondja van, nehéz neki, de idővel ezek a gondok elmúlnak. Még találkozunk!
- Te vagy az egyik legjófejebb srác az osztályban. Örülök, hogy megismerhettelek, imádlak!!!
- Nagyon örülök, hogy osztálytársak lehettünk és annak is, hogy az utóbbi időben közelebb kerültünk egymáshoz!
-Remélek sokra fogja vinni egyszer a verseivel, mert nagyon tetszenek, szoktam őket nézni facebook-on. Nagyon aranyos foú, a matek órai hülyeségei tetszenek a legjobban.
- Csodálom, hogy gyönyörű verseket ír, nagyon remélem, hogy egyszer olvashatom a saját önálló kiadását-

Emlékszem régen
Még pici voltam
Nem érdekelt semmi,
Semmit nem hiányoltam.

Emlékszem régen
Lehetett szeretni
Nem estem pofára,
s tudtam őszintén nevetni.

Emlékszem régen
Merészet álmodtam
Jó ember akartam lenni,
De szörnyeteggé váltam.

Emlékszem régen
A bizalom fontos volt
Most meg már,
a barát barátot olt.

Emlékszem régen
A mese ringatott
Mostanában csak
a szomorúság altatott

Emlékszem, hiszen jó
vissza emlékezni.
Akkoriban nem volt bűn
jót cselekedni.

Utolsó virágzás, színtelen másnap
A pokol démonai a testembe másznak
Nyugodt pillanatból őrjítő sikoly
Miért nézel rám? Ne engem vádolj!

Félek, hiszen te is félsz
Szád nem mozog, de én tudom, hogy beszélsz
Átlátok rajtad. Ne menekülj!
Örök álomba csendesülj.

Széttép a vágy, életed vérben úszik
Az idő lassan telik, már nem is múlik
Engem egy átok tart fogva, míg téged egy élet
Hidd el túl élem, és utol érlek.

Érdekes érzés, elértem a százat
Kijött belőlem: szerelem s bánat
Kiírtam magamból, amit gondolok
Ígérem míg élek, még többet alkotok

Sokat köszönhetek nektek is
Nektek is, olvasók.
Mellettem vagytok még akkor is,
Amikor szomorúságtól korhadok.

Száz vers, de egyik sem kötött
Szabadok, hisz szívem beléjük költözött.
Egyszerűek, mert én is az vagyok.
Szomorúak, mert boldogságot nem kapok.

ezt a verset küldöm minden lánynak!

Törékeny lélek, ki szívemben vándorol
Az érzelmek hegyén kínos csend honol
Virágzó könnyeken harmatcsepp éldegél
Hangod selymessége örökké bennem él

Márvány szívem szemedben felragyog
Ez a legszebb dolog, amit tőled kaphatok
Angyali csókod a mennybe juttatott
Félek, hogy én semmit sem adhatok.

Tudod, én érzékeny ember vagyok
S, ha kell az életemmel áldozok.
Neked most ezt, csendben éneklem
Remélem még tovább dobogtatod a márvány szívem