Száz szóból kiválasztani úgy tízet,
Ha elhangzanak, megdobogtassák az emberi szívet.
Száz arcból, úgy mosolyogjon tíz,
Hogy őszintének látszón, nem pedig, mint egy dísz.
Száz hangból, tízben hallatszódjon büszkeség,
Hogy az élete színes, s nem pedig szürkeség.
Száz csók úgy csattanjon el,
Hogy azt, ha eljön a vég se felejtsék el.
De száz emberből, nem találsz majd olyat,
Aki ne játszaná meg a boldogat.
Száz emberből, csak egy lesz ki őszinte,
De ő is sírni fog, mert naivan elhitte,
Hogy száz emberből, létezik tíz olyan,
Akikben megtalálható lenne, ami fentebb 4 pontban.
Mindig van egy nehéz út,
Melyen keresztül kell menni.
Mindig van egy esély,
Melyet magunkhoz kell venni.
Sokat tanultam már,
Mert sokat hibáztam.
Mindent megfogadtam,
De soha nem vigyáztam.
Mindig azt hittem,
Hogy én rontottam el.
Magamat hibáztattam,
És beértem ennyivel.
De ez nincs így rendjén,
Megváltoztam belül.
Magányos és szomorú lettem,
S mind ezek mellett egyedül.
Elhagyott lettem, üres szobor szemeim
Már nem látnak messzire.
Magára maradtak gondolataim, már csak elveimre
támaszkodhatok. kezeim
Már nem érintenek senkit, mert mint bús
Időjárás, hullajtja esőcseppjeit,
Úgy érzem már csak ennyit
Tudok adni. Velejéig romlott hús,
Mi bennem nyugszik rendületlenül.
Nem tudom mit ártottam,
De, hogy sötét lett minden,
S minden oly távoli innen,
Pengémet a szívembe mártottam
És átadtam magam a halálnak.
Hiszen miért hazudjon az ember önmagának,
Hiszen, az én feladatom bevégeztetett,
És ki egykor én voltam, mostanra már halott lett.
Túlléptem egy álmon, de utolért a végzet,
Belém szúrta kését, de sebem már nem vérzett.
Gyorsan elmúlt minden, ahogy jött úgy végzett,
Te is tudod milyen nem? Mikor a halál téged nézett.
Elvett minden érzést, már nincsen rajtam álarc,
Már nem kell ez az egész, nem kell a sok álharc.
Mutathatom valóm, mert én tényleg ez vagyok,
Ez van ezt kell szeretni, mert csak ennyit adtatok.
A föld lett az otthonom, a virágok meghallgatnak,
Hidd el barátom, akik gyengék meghalnak.
Én erős vagyok, mégis itt lent fekszem,
Mert mertem azt mondani, ennyi volt, befejeztem.
Voltam olyan merész, hogy szembe szálljak azzal,
Hogy e tettem után, ott álltok boldog arccal,
Voltam olyan nagylelkű, és önként távoztam,
De könnyen tettem, mert senkinek nem hiányoztam.
A szívem olyan, mint a szűz hó,
Mint egy évek óta kihűlt kandalló.
Olyan, mint egy száraz falevél,
Mely a földön megfagy s elalél.
Az agyam, mint fáradt szobor,
Melyből az álom messze kóborol.
Nem táplál reményt, hisz hasztalan,
Mert a szívem a szerelemre alkalmatlan.
A testem, mint elkorhadt erdő,
Melyben már rég óta meg állt az idő.
A köd beteríti a teret,
S bebizonyítja, hogy senki sem szeret.
A szemeim gyöngék, élettelenek,
Ami érzés volt bennük, már elérhetetlenek.
Már nem pislogok, örökre becsukom őket,
S elképzelem veled a régi szép időket.