A világ hátán az eget nézve,
Gondolatokkal megtetézve,
Egy isteni jelre várva,
Mély szakadékba zárva,
A múlt nehéz pillanatai,
A jelen múló darabjai,
A jövő már nem jön el,
A remény messze elszelel,
Képzeletben szeretlek,
Valójában már elfeledtelek,
Hazug szavakkal élsz,
Aki ismer, attól félsz,
Tipródok magamba, de minek,
Tudom, hogy hiányzom, de kinek,
Ülök bambán és mélabúsan,
Nézem ahogy a felhők úsznak lassan,
A világ hátán az eget nézve,
Becsukom szemem, téged visszaidézve,
Nem látok semmit, üres minden,
Nem érzek semmit, üres itt bent,
Szárnyalok a széllel szembe,
Gondolkodnék, de nincs semmi az eszembe,
Értelmetlen az egész már,
Bódító tél után, hanyagolható nyár,
Csak ülök még, nem tudok felállni,
Nem tudok szívedtől teljesen elválni,
Amíg itt ülök, érted epekedek,
Végül bevallom magamnak: Mindig is szerettelek.
Tehát minden lélegzet
Mit érted veszek
Csak engem mérgezhet
Hogy gyenge legyek
Mit tehetnék ellene
Ha már nem ugyanazt érzem
Neked is tudnod kellene
Nem véletlen nem kérdem
Búcsúnak adok két rózsát
Melyet halálodig őrizhetsz
Az egyik majd akkor nyitja ki arcát
Mikor végleg elfelejtesz
A másik napról napra hervad
Mutatván lelkem életét
S ha egyszer elkókadt
Akkor minden véget ért.
Felfedezetlen csillag voltál,
Fent az égen úgy ragyogtál,
Mint elveszett angyal
Belém botlottál.
Egy régi emlék vetülete,
Mit sugárzott lelked mélye.
Elhittem, hogy van,
Pici szívemnek esélye.
De rég volt az,
Hogy éreztem valamit irántad.
Inkább angyal lettél,
És magányod elém tártad.
Nincs bocsánat, döntöttél.
A pokol szélén bűnhődtél.
A szívem már mást szeret,
Az egésznek te vetettél véget.
Könyörögtem én már mindennek,
De engem se hallgattak meg az égiek.
Sose kértem semmit, csak apró szerencsét,
Amivel rendbe tudom tenni a saját, vagy mások életét.
Verseim azért íródnak, mert bánatom végtelen,
Életem egyhangú, és olykor-olykor színtelen.
Nem tölti ki senki, a sok magányos űrt,
Néha szívesen kezdenék úgy egy mondatot: Együtt..
De fohászkodom tovább, hisz időm, mint a tenger,
Nem akarok mindig, csak legalább egyszer.
Egyszer olyan boldog lenni, mint senki más soha,
Kíváncsi vagyok, mikor jutok oda.
A saját életemet akartam élni,
Ehelyett megkaptam mindenki másét.
Lettem titkos naplójuk,
Melybe leírták bánatuk ezrejét.
A saját életem, mely távolodik,
S már kitudja merre jár.
Ehelyett itt ragadtam,
Ahol mások problémája vár.
A saját életemben,
Akartalak szeretni.
Ehelyett elérték,
Hogy már nem tudok nevetni.
Mint kihűlt csillag
Bolyongva fent az űrben,
Lettem egyedül hirtelen
Ártatlan kis életemben.
Száz meg száz csodát,
Tettem azért, hogy más
Boldogságát felépítsem.
Szép tett mi tagadás.
De beláttam, hiába..
Az egész csak ócska illúzió,
Hiszen az ember féreg,
Egy absztrakt vízió.
Én, mint elhalt JÓ,
Lettem magamban, egyedül.
Én, ki újjá született Rossz,
Lettem romlott, legbelül.
Mint kihűlt csillag
Bolyongva fent az űrben,
Lettem egyedül hirtelen
Ártatlan kis életemben.
Száz meg száz csodát,
Tettem azért, hogy más
Boldogságát felépítsem.
Szép tett mi tagadás.
De beláttam, hiába..
Az egész csak ócska illúzió,
Hiszen az ember féreg,
Egy absztrakt vízió.
Én, mint elhalt JÓ,
Lettem magamban, egyedül.
Én, ki újjá született Rossz,
Lettem romlott, legbelül.
Vétek lenne szó nélkül búcsúzni,
Mint a folyót kar nélkül átúszni.
Vak embernek már nem számít a szépség,
Hiába erősebb benne minden érzék.
Láb nélkül elvész a romantikus séta,
Télen a naplemente, ugyan olyan béna.
Ki süket lett, életét nem járja át dallam,
A néma is akárhogy ordíthat, hogy meghalljam.
Mindegyik elveszít fontos értéket,
Mégis képesek élni teljes életet.
Mindenkiben van annyi erő,
Hogy a saját életében mindig ő legyen a nyerő!
Száz szóból kiválasztani úgy tízet,
Ha elhangzanak, megdobogtassák az emberi szívet.
Száz arcból, úgy mosolyogjon tíz,
Hogy őszintének látszón, nem pedig, mint egy dísz.
Száz hangból, tízben hallatszódjon büszkeség,
Hogy az élete színes, s nem pedig szürkeség.
Száz csók úgy csattanjon el,
Hogy azt, ha eljön a vég se felejtsék el.
De száz emberből, nem találsz majd olyat,
Aki ne játszaná meg a boldogat.
Száz emberből, csak egy lesz ki őszinte,
De ő is sírni fog, mert naivan elhitte,
Hogy száz emberből, létezik tíz olyan,
Akikben megtalálható lenne, ami fentebb 4 pontban.
Mindig van egy nehéz út,
Melyen keresztül kell menni.
Mindig van egy esély,
Melyet magunkhoz kell venni.
Sokat tanultam már,
Mert sokat hibáztam.
Mindent megfogadtam,
De soha nem vigyáztam.
Mindig azt hittem,
Hogy én rontottam el.
Magamat hibáztattam,
És beértem ennyivel.
De ez nincs így rendjén,
Megváltoztam belül.
Magányos és szomorú lettem,
S mind ezek mellett egyedül.
Elhagyott lettem, üres szobor szemeim
Már nem látnak messzire.
Magára maradtak gondolataim, már csak elveimre
támaszkodhatok. kezeim
Már nem érintenek senkit, mert mint bús
Időjárás, hullajtja esőcseppjeit,
Úgy érzem már csak ennyit
Tudok adni. Velejéig romlott hús,
Mi bennem nyugszik rendületlenül.
Nem tudom mit ártottam,
De, hogy sötét lett minden,
S minden oly távoli innen,
Pengémet a szívembe mártottam
És átadtam magam a halálnak.
Hiszen miért hazudjon az ember önmagának,
Hiszen, az én feladatom bevégeztetett,
És ki egykor én voltam, mostanra már halott lett.
Túlléptem egy álmon, de utolért a végzet,
Belém szúrta kését, de sebem már nem vérzett.
Gyorsan elmúlt minden, ahogy jött úgy végzett,
Te is tudod milyen nem? Mikor a halál téged nézett.
Elvett minden érzést, már nincsen rajtam álarc,
Már nem kell ez az egész, nem kell a sok álharc.
Mutathatom valóm, mert én tényleg ez vagyok,
Ez van ezt kell szeretni, mert csak ennyit adtatok.
A föld lett az otthonom, a virágok meghallgatnak,
Hidd el barátom, akik gyengék meghalnak.
Én erős vagyok, mégis itt lent fekszem,
Mert mertem azt mondani, ennyi volt, befejeztem.
Voltam olyan merész, hogy szembe szálljak azzal,
Hogy e tettem után, ott álltok boldog arccal,
Voltam olyan nagylelkű, és önként távoztam,
De könnyen tettem, mert senkinek nem hiányoztam.
A szívem olyan, mint a szűz hó,
Mint egy évek óta kihűlt kandalló.
Olyan, mint egy száraz falevél,
Mely a földön megfagy s elalél.
Az agyam, mint fáradt szobor,
Melyből az álom messze kóborol.
Nem táplál reményt, hisz hasztalan,
Mert a szívem a szerelemre alkalmatlan.
A testem, mint elkorhadt erdő,
Melyben már rég óta meg állt az idő.
A köd beteríti a teret,
S bebizonyítja, hogy senki sem szeret.
A szemeim gyöngék, élettelenek,
Ami érzés volt bennük, már elérhetetlenek.
Már nem pislogok, örökre becsukom őket,
S elképzelem veled a régi szép időket.
Foszló tetemem ég a pokol tüzében,
Mert életemben mindig rosszat tettem.
Imáimat csak a komor sötétség mi hallja,
Mert ilyen ember lettem. A legalja.
Hazudok magamnak, hogy a jó ügyért cselekszek,
De önző életem az, mibe oly korán beleveszek.
Azt hinné az ember, az én szívem nagy,
Közben az egész undormány s ramaty.
Hibáztam, hogy azt kértem értsenek meg,
Hogy én legyek mindenki szívében a leg..
De igazatok van, ki vagyok én, hogy jónak tartsam magam,
S készen állok, hogy szívem egyedül hagyjam.
Álmodj meg egy olyan világot,
Ahol te ülteted el a sok virágot,
És megtanulod látni a szépet,
És belátni, hogy nem szar az élet.
Képzeletben vágd szét a szíved,
S gondolkozz el, hogy mennyire élvezed.
Álmodj hozzá vértelenséget,
És lásd be, hogy nem szar az élet.
Rémálmodban veszítsd el őt,
A szerelmedet, ki egyben szeretőd.
Felejtsd el, és vess ennek véget,
És tanuld meg, hogy nem szar az élet!
Könnycsepp gördül le bús arcomról,
Szívem dobbanása szépen elhalkul.
Minden mi remény volt, szerte szét szakadt,
És földre zuhant, a sok elszáradt cafat.
Szívemet tépte szét, az ezernyi pillanat,
Mi szomorúságból sötétséggé dagadt.
Boldogság hol vagy, miért hagysz el folyton,
Miért nem érdemlem meg, könyörögve mondom..
Régen minden rossz volt, nem látszódott mosoly,
Most sokáig volt, remélem nem hagy el örökre.
Minden olyan szép volt és tökéletes.
Ennek nem lehet így vége..
Szavakból várak, mondatokból paloták.
Szarból nem sikerülhet, mindig azt mondták.
De igyekeztem mindig, hogy bebizonyítsam,
Hogy életem nem csak egy gödör, amit régen kiástam.
Mindig azt hittem, a jó emberek szívnak,
Nem lesz jó az életük, bármit csinálhatnak.
Én naiv..Ezt komolyan elhittem és így éltem.
De a váramat a szarból felépítettem.
Mindig is labilis leszek az érzelmek terén,
Ha sírnom kell, bárki előtt megteszem én.
Sose fogom szégyellni, azt aki én vagyok.
Mert melletted rájöttem, hogy boldog vagyok.
Sose leszek üres, mert tanultam a múltamból,
Távoztam végre a depresszív hangulatomból.
Igaz mindenem a szomorú és sötét világ,
De a szívem újra dobog, és végre megint szilárd.
Tudom mi az élet, tudom milyen érezni.
Végre tudom a szívem pirosra színezni.
Az élet akkor is jó, ha könnyel áztatod,
Ha nincsenek barátaid, csak akkor sajnálhatod.
Ha nem megy az élet, legyél türelmes,
Ha magadba fordulsz, minden oly veszedelmes.
Legyél nyitott, mert én már hibáztam,
Ha bármi bajom volt, magamba fojtottam.
Elrontottam magamnak egy tucatnyi évet,
De most megbecsülöm ezt az egyet.
Most minden olyan jó, szerelmes a szívem.
S örömkönnyekben fürdetem.
Én már tudom milyen, az élet másik oldala,
Én már tudom milyen, a magány színpada,
Hiszen főhőse vagyok a saját életemnek,
És okkal mondhatom, vannak véletlenek.
Minden olyan fura, már semmi sem monoton,
Hogy jó kedvem van, és túl vagyok egy holt ponton.
Eddig megakartam halni, gondoltam ez túl nehéz,
De általad én lettem az, ki mindennel szembenéz.
Én már tudom milyen, kisírt szemmel aludni,
Én mát tudom milyen, ha szíved ketté töri valaki,
De sosem adtam fel, mert mindig arra vágytam,
Amit az elmúlt napokban éreztem s láttam.
Minden olyan fura, hiszen mosolygok a világra,
Belül néha széttép, a magány nyíló virága,
De nem engedem nőni, mert boldog akarok lenni,
És ezért én, mindent megfogok tenni.
Két szívben egy érzés,
A válaszok előtt nincs kérdés.
Az érzelmek mindent tudnak,
S ha megtalálják egymást, nem alkudnak.
Két szív, mely össze kapcsolódik.
Két szív, melyben a szerelem nem múlik.
Minden csoda a csókkal kezdődik,
És össze tartja őket a végsőkig.
Az egyik szív bolondsága,
Mely elrabolja a lelkek puhaságát.
A másik szív szenvedése,
Mely felkínálja a vadságát.
Két szív, egy szerelem,
A két embernek lételem.
Két szív, melyek életet tagadnak,
S együtt messze nagyot alkotnak.
Értéktelenségemben értékre bukkantam,
Csupasz szívem a kezeidbe adtam,
Arcodra halvány mosolyt varázsoltam,
És azt hittem ezzel mindent megoldottam.
Ám ez nem így volt, mert egy hang rám szólt,
Hogy az élet nehéz s nem játék az egész,
Hogy téged őszintén szeresselek, és segítsek,
Hát megteszem érted, mert szívemből szeretlek.
Csupasz szívem bundát növeszt.
A meleg szeretet hatja át.
A szíved fogva tart és nem ereszt,
Csak egymás szemébe nézünk,
És érezzük a pillanat hatalmát.
