A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolkodó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Gondolkodó. Összes bejegyzés megjelenítése



Voltatok már szerelmesek? Ha nem akkor én tudok mondani pár szót róla. Nem tudsz élni a másik egyén nélkül, nem tudsz olyan dologra gondolni, amibe ne őt lásd, és nagyjából nem tudsz úgy eltölteni egy percet, hogy a szálak ne ő hozzá vezessenek. És ez mind szép és jó lenne, de sajnos, mint sok más dologból, a szerelemből is több féle változat van. Én most csak egyet szeretnék boncolgatni, még pedig a viszonzatlan szerelmet. Te megláthatod az ő lelkét, te beleszerethetsz az apró kis mozdulataiba, elcsábulhatsz a hangjától és az illatától, de ez sajnos nem jelenti azt, hogy ő is ugyanezt fogja érezni, ha rád néz vagy éppen beszélget veled. Sőt nem is biztos, hogy lát téged valaha, mert olyanba szeretsz, aki már-már illúzió. De vegyük nyugodtan a legfájdalmasabbat. Beleszeretsz egy olyan emberbe, akit majdnem mindennap látsz, talán még jóba is vagytok, beszélgettek, és úgy érzed, hogy a világ veled van, hogy melléd adott egy ilyen nagyszerű teremtményt, de nem. Az életben a legnagyszerűbb dolgok ingyen vannak, viszont rohadt nehéz őket "megszerezni". Így van ez a szívvel is. A másik ember szívével. Te szeretheted minden porcikáddal, te megadhatnál neki az égvilágon mindent, de ha őt ez nem érdekli, akkor kezdődik a baj. Önmagadat fogod hibáztatni és nem pedig őt. Pedig őt kéne, de az ember egy megfejthetetlen faj.. Miért saját magát emészti egy olyan dolog miatt, amit nem is ő követett el? Nem lehet valakit hibáztatni azért, mert szerelmes lesz. Ugyan kérem, ez nem bűncselekmény, amely joggal követel bűnöst s áldozatot, ez csak szerelem, a leggyilkosabb fajtából. Sokan töprenghetnek azon, hogy mit követtek el, hogy a világ legnagyszerűbb érzése költözött a szívükbe, mégis oly annyira fájdalmas, mint más rossz dolgok együtt véve, sőt, azok talán még el se érik ezt a szintet. Hogy miért nem szeret belénk az a személy, akiért mi epekedve várunk hajnalokon át? Ez egy nehéz kérdés és szomorú. Rá kell jönnünk, hogy a jó dolgokat, csak azok kaphatják meg akik megveszik, de azok csak mű dolgokat kapnak, műboldogság, műszerelem, műélet. Akik küzdenek, sokszor fognak csalódni, sokszor fognak olyanba szeretni, akik nem viszonozzák, de befog érni a gyümölcsük, és az lesz majd az igazi. Az igazi boldogság, az igazi szerelem és az igazi élet.

Álmom.

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (2)

Múlt éjjel volt egy álmom. A saját halálomat álmodtam meg, de ez most más volt, mint a többi. Egyszerre volt felemelő, megható és borzasztóan lesújtó.Valahogy ebben az álomban megtestesült mindaz, ami az életemet is jellemzi. Mindig is elítéltem az öngyilkosság bármiféle formáját, de valahogy az álmaimban én is ugyanarra a következtetésre jutok: saját kezemmel kell kioltanom az életem. Persze elhangozhatnak ilyenkor olyan dolgok, hogy gyáva lennék, önző, és hogy miért nem próbálok meg küzdeni valamiért végre, nem csak ülni a babérjaimon, és ezek sajnos helytállóak lennének, de ha ilyen egyszerű lenne az élet, akkor nem is lenne probléma. Mindenkinek vannak nehéz helyzetei ezt aláírom, de azért nézzünk mélyen belülre és kérdezzük meg magunktól, ha az embert szomorúság tölti el, annál semmi se lehet rosszabb és sajnos a világban nagyon sok minden okoz szomorúságot, amit persze ellehet kergetni könnyen, de vannak emberek akiknél sajnos összegyűl és több ideig időzik bent. Visszatérve az álmomhoz el kell, hogy mondjam, hogy mindig úgy akarok elhunyni, hogy hagyok egy levelet, de mindig úgy hagyok, hogy az első sorban feltüntetem, mit csinálok és hol vagyok, hogy miért? Mert szeretném, hogy megmentsenek a szüleim. Ez egy elég abszurd dolog belátom, de valahogy élet és halál között lebegek, és szeretném megérezni mindkettőt egyszerre. Felvetődhet az a kérdés is, hogy miért akarok meghalni. Őszintén a válaszom az, hogy nem akarok, csak édes a gondolat számomra. Tudjátok elég magányos ember vagyok még így is, hogy nagyon sok ember szeretetét élvezhetem. De bennem a magányosság máshol kezdődik, én szeretetre éhes vagyok, és vágyódom a kapcsolat iránt, legyen az 1hónapos, vagy akár 1éves. Egy jó példát mondanék erre. Tegyük fel él Franciaországba egy olyan velem egykorú ember, aki él-hal a disney dolgokért -kitudja lehet tényleg van ilyen- és még sose volt disney landbe, pedig rohadtul elvágyik oda. Egyszer meghívást is kap oda, de közlik vele ott, hogy "Elnézést, maga ide nem jöhet be". Elhihetitek ez milyen érzés, de még sok pár ilyen példával tudnám jellemezni azt, amit én is érzek. Nagyon sok lány kedvességét élvezhetem, és nagyon sok lánnyal jó is lenne összejönni, de valahogy úgy érzem sokszor, hogy csak kacat vagyok nekik. Ha találkozni kéne, már nem annyira lelkesek, valahogy kapcsolatot elképzelni velem, már teljesen lehetetlen. Mindig kimerülök ott, hogy jó kedvet adok, próbálok jó ember lenni, de ennyi..Nem kell több. Nem akar velem átélni senki izgalmas pillanatokat, átélni a szeretet minden fajtáját. Igaz sokszor túlzásba viszem a perverzségekkel a dolgokat, de ezzel csak a kisebbségi érzetem burkolom el. Úgyhogy, ha van olyan betegség, ami a szeretetet már krónikusan igényli, hát sajnos akkor én abban szenvedek.

Álmodtam egy szigetet. Ezen a szigeten olyan élet honolt, amely teljesen eltér bármilyen földi ember elképzelésétől és olyan távlatokba kalauzol, amelyet csak az erős emberi fantázia tud elképzelni. Olyan dolgok sokasága található meg itt, amelyet nem a gyenge lélek és a hazugság irányít, hanem egy olyan érzelem, amelyet az emberek csak úgy hívnak: "szeretet". De mi is lehet ez a szeretet, amely sok ember életét megkeseríti, hiszen tévhitekbe csalja őket és aztán, mint elhasznált zsebkendőt úgy dobja el magától a használóit. Ez a szeretet az élet morbid játéka. Mégsem tudunk élni nélküle. De ezen a szigeten minden más. A sziget a "szeretet" szót úgy használja, ahogyan mi megálmodjuk. Itt létezik hűség, örök szerelem és feltét nélküli szeretet. Viszont valaki ez alól kivétel. Van a szigetnek egy lakója, aki másképp gondolja, és teljesen eltérő életfelfogással közelíti meg a dolgokat. Számára az élet nem csak arról szól, hogy elkötelezze magát és mindenkit szeressen, hanem hogy igenis át kell élni a fájdalmat, ahhoz, hogy jobb emberré válhassunk. A fájdalom edzi meg a szívet, tanítja a lelket és gondozza a kialakított képet a világról. A szigetet elárasztó öröm és boldogság, a pompázó kertek, házak, szökőkutak azt az érzést keltik, hogy minden jó és boldog. De Ő tudja, hogy nem az. A sok szín mögött megtelepszik a sötétség és vár. Várja, hogy egyszer szétroppantsa mind azt, amit felállított pont ezért. Hogy bosszút állhasson. Hiszen legyen bármilyen egy világ - független attól, hogy jó-e vagy rossz - a szomorúság és fájdalom alól egyik se kivétel. Az emberek önmagukat áltatják azzal, hogy elhiszik a mesét arról, hogy létezik "örök" és hogy létezik "szerelem". Ezek a szavak minden egyes kiejtés után egy apró heget vágnak az ember szívébe és onnantól nincs megállás. Gyarapszik és egyre inkább kiöli az érzelmeket és átveszi a hatalmat a szív felett..

Álmodtam egy szigetet. De felébredtem. Nem tetszett amit ott láttam, mert az ember hiába képzeli el azt, hogy máshol jobb lenne, a hazugság és az utálat ellen nincs menekvés. De miért is menekülnénk? Mi emberek azért létezünk, hogy életünk során keresztül menjünk olyan dolgokon, amelyek csak megerősítenek és megtanítanak élni. Aki álomvilágban él és nem hagyja, hogy a szíve néha sírjon, az sose fog teljes életet élni. Lehet szeretni valakit, de ne vigyük túlzásba, hiszen egyszer úgyis véget ér. Lehet bízni, de ne hagyjuk, hogy emiatt kiderítsék a gyenge pontjainkat és alattomosan oda vájják a kést. Lehet haragudni, de nincs értelme. Az élet úgyis véges. Egy dolgot szabad csinálni, de azt teljes szívvel. Élni. Élni kell az életet, mert ha elhalasztunk dolgokat nincs visszaút. Mindig adni kell esélyt, és beletörődni abba, hogy pont azt nem kapjuk meg, amit szeretnénk, de ha olyan dologba törődnénk bele, amely csak látszólag nem jó, de később kiderül róla, hogy mégis csak olyan, mint amit szerettünk volna, akkor azt nem szabad eldobni és várni kell, hátha tényleg olyan, mint amit szerettünk volna egykor. Türelem kell, és az olyan türelem, amellyel együtt cselekszel is az élet ellen az egyetlen módszer, hogy túléld. Minden ember más, de az élet ugyanaz.
Ha elengeded megbűnhődsz. Ha élvezed? Próbáld ki.

Az Élet

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (0)

Az élet fáj. Sokszor történik úgy, hogy szépnek látjuk a napot mégis valahol legbelül azt érezzük, hogy boldogtalanok és magányosak vagyunk. Az élet adott barátokat, szeretetet, de sajnos olyan dolgokat is adott amelyre nincs szükségünk, nem akarjuk, mégis van. Szomorúság... A legutáltabb érzés, ami létezhet és ami még ezt tovább fokozza, hogy szomorúbbak kétszer jobban leszünk, mint boldogok. A boldogságért napokat küzdünk át és az egész abból áll mégis, hogy végül azért küzdünk, hogy amit a küzdés által bekapott szomorúságot alakítsuk át boldogsággá és az igazi boldogság amiért neki álltunk küzdeni, az még mindig távol van és elérhetetlen. Az élet arra tanít, hogy ha jönne a természetes halál erősek legyünk. Az igaz, hogy az ember mielőtt oda kerülne, csak csalódik, szomorkodik, vagy netalántán valami véget vet az életének. Tudni kell szeretni, esélyt adni, gondoskodni, megbocsájtani. Élni kell az életet, akkor is, ha megakarunk már halni, elakarunk felejteni mindenkit. Az élet nehéz, de minden rossz tanít valamire minket és társakat szerzünk, barátokat, vagy akár szerelmet. Az életet élni kell nem szidni.

Ti.

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (0)

Muszáj kiírnom magamból mindazt ami a szívem nyomja. Az egésznek a lényege, az emberi viselkedés és, hogy mennyire lehet csalódni valakiben akit egykor szépnek láttunk belülről. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a belső értékek a legfontosabbak, a külső csak borítás. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy néha a tökéletes belső is lehet becsapós. Az ember nem gondolná, hogy miután megismer egy embert, aki tényleg azt nyújtja amire vágyunk, arról kiderül, hogy mekkora féreg is valójában. Nem mondok neveket, de sajnos mostanában is megismertem embereket, akikről azt hittem jó emberek, közbe ugyanaz a szennyes belülről. Hazudnak, flegmák, türelmetlenek. Persze engem is érhetnek vádak, hogy én ilyen meg olyan vagyok. De mindig csak azok előítéletesek akik nem ismernek. Akik ismernek miért nem mondanak rólam egy rossz szót sem? Na erről ennyit. Rájöttem, hogy az emberek nem maguktól ostoba buta szerencsétlen nyomorékok, hanem csak akkor, ha végre valami boldogság érné őket, (amit még maguk se hisznek el) amitől egyszerűen beparáznak és szerintem még maguk se tudják feldolgozni, hogy mit miért tesznek. Idegesítő ez az emberi szokás. Nem vagyok tökéletes ember én se, de én mindenkivel ugyanolyan vagyok, én nem baszom át a másik embert, és akit szeretek, azt szeretem is. Úgyhogy rájöttem mától először megismerem az embert miután bármit is akarnék, mert a legszebb belsőről is kiderülhet, hogy romlott.

Gúny

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (0)

Mindenkit bevezetnék egy kicsit a gúny gyönyörűen korcs világában. Hogy miért? Mert sokan találkoznak vele nap mint nap és érdekes kérdéseket tartalmaznak. De, hogy ne szaladjunk annyira előre, kezdeném a legelején. A gúny számomra az egyik legvisszataszítóbb emberi cselekedet (értve ezalatt a testi és a hangi formáját) a világon. Legalábbis az egyik. Velem is mindennap megtörténik és elég fájó ez egy olyan ember számára pláne, akit amúgy is sok kisebb szomorúság is sújt. Valaki aki önbizalom hiányos, -ahogyan én is- annak a kisebb-nagyobb gúnyok jelenthetik a belső világvégét, a totális lelki összedőlést. Én sem vagyok egy helyes fiú, nincs Adonis testem. Nem kaptam meg az élettől azt, amit sokan mások. Nem fogok megváltozni azért, hogy megússzam a gúnyt, hiszen, akkor a saját testemben nem érezném jól magam. Én szeretem azt, amilyen vagyok és nem váltanék semmi pénzért. De ezt mások kihasználják..sőt.. Sokan nem gondolnak, abba bele, hogy ezzel mennyire, de mennyire beletipornak mások lelkébe, és ők még jót nevetnek az egészen. Tudom, hogy vicc. De a vicceknek is van sértő és fájó oldala és sajnos a gúny, az olcsó humor közé tartozik. Az ember lelkivilága a legnagyobb kincs, és ha ez pusztulóba van, akkor az ember se lesz az aki szeretne lenni, mert nem tud. Nincs meg az az energia és önbizalom, ami kiemelhetné a sárból, és önmagát tudná adni. Én is ilyen vagyok. Szívesen megmutatnám mire vagyok képes, nagyon sok olyan dologra vágyom, amit félek megtenni. Csak még több gúny áldozata lennék. És nagyon szar érzés, hogy más emberek szemétsége miatt gyötrődöm a saját kis világomban. Engem ne nézzenek le olyanok, akik nem ismernek és nem tudják kivagyok. Szóval ennyi lenne a gúnyról. Nem lehet ellene mit csinálni, csak pusztít..pont ott, ahol nem kéne.

Kesze-Kusza

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (2)

Újra erőt vettem magamon, csak, hogy leírjam gondolataim.
Mostanában ismét olyan kesze-kusza minden. Jön a nyár, de
valahogy nincs meg az a különös izgalom, vagy rajongás, ami
ilyenkor megszokott lenni. Hisz miért kéne rajonganom egyáltalán..
Ugyanolyan szar lesz, mint a többi, soha nem csinálok semmit.
Pedig lehetne. Úgy tűnik bennem van a hiba, tennem kéne azért, hogy
ne legyen unalmas. Lehet az lenne a legjobb, de valahogy mégse megy.
Csak álmodozom itthon, és arra gondolok, hogy: "De jó lenne.."
Minden olyan kesze-kusza. Nincs mit tenni. Meg ez a különös érzés, mely
folyton cincálja a belső szerveim nyugalmát.. De nincs mit tenni.
Csak kinézek az ablakon, olykor-olykor elengedek egy könnyed sóhajt,
becsukom a szemem, és reménykedem. Reménykedek, hogy egyszer
fel enged a zár, és újra tudok előre nézni és nem a vak homályba..


Én: Kérdezhetek valamit?
Ő: Kérdezz.
Én: Van esélyem?
Ő: Van.
Én: Kinél?
Ő: Aki a legjobban megérdemel téged.
Én: De olyan nincs..
Ő: Tudom.
Én: Akkor?
Ő: Sajnálom..

Nem könnyű

Bejegyezte: Risupoems megjegyzés (2)

Manapság rám jár a rúd rendesen. Mindenki életében van szerencsés
és szerencsétlen nap. Hát velem mostanában az utóbbi történik. Hogy miért?
Mert egy hasztalan senki vagyok. Tényleg.. Igazából én nem vagyok jó semmire.
És ez nem önsajnáltatós duma, és nem szeretném azt se, ha azt mondanák:
"Ne legyél már ilyen hülye gyerek", vagy ehhez hasonlóak. Nem érdekel.

Én tudom szerencsére, hogy másnak rosszabb, de
ez nem ad okot a boldogságra..Miért legyek boldog attól, hogy másnak rosszabb?
Én a saját bajaimmal törődöm, és sajnos van belőle bőven. Nem tettem eddig semmi
olyat amire büszke lehetnék, amivel kiérdemeltem volna más érdemszavát.
Tudjátok, ezért is nehéz verset írni. Már nem találom a szavakat, nem találom
önmagam. Én akarom, hogy jobb legyen, teszek is érte, és mindent megpróbálok,
de sajnos még nem lett meg az eredménye.

Viszont az jó érzéssel tölt el, hogy sokan szeretnek
és sokan gondoljátok azt, hogy jó, hogy vagyok nektek. Jó érzés tényleg, és köszönöm
is. Hát most gondoltam leírom ezt, mert már kezdem egyre rosszabbul viselni.

egy ismert story már, de nem baj, sokan nem tudnak róla.

Hol is kezdjem. Ugyan, olyan nap volt mint a többi, csak egy dologban különbözött.
Abban, hogy majdnem elvett egy életet. Az én életemet. Pedig tényleg átlagos
nap volt, semmiben sem volt más. Felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem és
elindultam. Elindultam az iskolába, azzal a gondolattal, hogy megint nyithatom
ki azokat az uncsi tankönyveket, és foghatom a tollat, amitől csak megfájdul a kezem.
De nem panaszkodom, hisz most örülnöm kéne. Hogy minek? Hát elmesélem.

Véget ért az iskola, mint mindig osztály társammal kit nem nevezek nevén
elindultunk a Villamoshoz. A villamos megállót úgy kell elképzelni, legalábbis a
síneket, mint a zebrát. Csak úgy tudok beállni az én villamosom megállójába, ha
át sétálok a síneken. Na igen.. Sínek, már lehet következtetni mi történt. De azért
elmesélem. Elköszöntünk egymástól és a mai modern világban a fülhallgatós
walkman telefonok nem meglepőek. Így hát nekem is volt, mint megannyi embernek.
A fülhallgatót a fülembe helyeztem. Mikor megnyomtam volna a "Lejátszás" gombot
azt vettem észre, hogy véletlen a hálózatra akar kapcsolódni. Egy káromkodás
futott végig az agyamon, de mint kiderült, mégis csak ez mentett meg. Hallottam
osztály társam hangját, ahogy azt kiabálja "Vigyázz". Valahogy az agyam feldolgozta
a szó jelentését, mert nem néztem se balra, se jobbra, és utána egyből egy lépést tettem hátra
és ez szerencsésnek bizonyult. Igen, ha nem szól, s valami nem viszi hátra a lépésem az a
Villamos szem pillantás alatt arrébb sodor. Egy másodperc se kellet. Ilyenkor merül fel
az a szólás: "Nincsenek véletlenek". Hát ezt meg is cáfolnám, hisz véletlen nyomtam
el a gombot. Ha a lejátszásra mentem volna akkor... De félre nyomtam. Hát így
alakult a történet, amelyet már sokan ismernek, de gondoltam sose baj, ha le is
írja így az ember.

Szokatlan. Szokatlan, mint, hogy én ilyet írok és nem pedig verset. Pedig az lenne az elvárt.
Elvárják tőlem, és én is elvárom magamtól, hogy írjak és írjak, és hogy az olvasókat kielégítsem.
De a mai nap kivétel. A mai nap nem szokványos számomra. A mai napban van valami olyan,
amit ritkán veszek észre, mert túlságosan is azzal foglalkozom, hogy velem mi van. Velem sajnos
sok minden van. Hol is kezdhetném.. Igazából csak azért írom le pár sorban a gondolataim, mert,
ha egyszer netalántán vissza nézem, milyen is voltam pár éve, kiderül, hogy változott-e az életem.
De eddig szürke köd az egész, és inkább vagyok szomorú, mint boldog. Hogy miért? Nem tudom.
Sokan mondják szeressük az életet, meg, hogy az ember egyszer él. Ez igaz. De milyen élet az,
amelyikben nem vagy boldog? Miért szeressem az életem, ha mást kapok, mint amit megérdemelnék?
Legalábbis én így látom. Sok gondolat járt már a fejemben e téren, és mindig ugyanarra a dologra lyukadtam.
Dologra? inkább érzelem. Szeretet. Neked mond ez valamit? Tudom fiatal vagyok, és elöttem az élet,
de ha most nem ismerem meg, akkor, hogy kezelem a jövőben? Szánalmas. Igen az. Lehet túl sok
mindent akarok, túl sok dolog iránt vágyakozom, és túlzásokba esek. Nem tudok mit tenni, egyszerűen
a zsigereimben, a véremben, a szívemben ott tömörül megannyi szeretet hormon (ha létezik ilyen) amely,
kitörni szeretne, és másban élni tovább. Szóval szeressük az életet igaz? Fenéket. Az szeresse akinek jó.
Persze én mindent megkapok a családomtól, nem is kívánhatnék jobbat. Barátaimtól megkapom a támogatást
és még szerencsére nagyon sok mindent. De valahogy nekem mégis hiányzik az a kis plusz. Hát a gondolataimat
mostanában ezek töltik ki, és játszanak főszerepet. Talán azért is vagyok stresszes és ingerült. És tudod,
az álarc, amit nap, mint nap viselek, jól takarja valódi énem. Te! És senki más, nem fog engem annyira megismerni,
amennyire akar. Szokatlan. Én tudom, hogy az.

Zenelejátszó


Rendszeres olvasók

Copyright 2009 - Risu-Poems

Blogspot Theme designed by: Ray Creations, Ray Hosting.