Múlt éjjel volt egy álmom. A saját halálomat álmodtam meg, de ez most más volt, mint a többi. Egyszerre volt felemelő, megható és borzasztóan lesújtó.Valahogy ebben az álomban megtestesült mindaz, ami az életemet is jellemzi. Mindig is elítéltem az öngyilkosság bármiféle formáját, de valahogy az álmaimban én is ugyanarra a következtetésre jutok: saját kezemmel kell kioltanom az életem. Persze elhangozhatnak ilyenkor olyan dolgok, hogy gyáva lennék, önző, és hogy miért nem próbálok meg küzdeni valamiért végre, nem csak ülni a babérjaimon, és ezek sajnos helytállóak lennének, de ha ilyen egyszerű lenne az élet, akkor nem is lenne probléma. Mindenkinek vannak nehéz helyzetei ezt aláírom, de azért nézzünk mélyen belülre és kérdezzük meg magunktól, ha az embert szomorúság tölti el, annál semmi se lehet rosszabb és sajnos a világban nagyon sok minden okoz szomorúságot, amit persze ellehet kergetni könnyen, de vannak emberek akiknél sajnos összegyűl és több ideig időzik bent. Visszatérve az álmomhoz el kell, hogy mondjam, hogy mindig úgy akarok elhunyni, hogy hagyok egy levelet, de mindig úgy hagyok, hogy az első sorban feltüntetem, mit csinálok és hol vagyok, hogy miért? Mert szeretném, hogy megmentsenek a szüleim. Ez egy elég abszurd dolog belátom, de valahogy élet és halál között lebegek, és szeretném megérezni mindkettőt egyszerre. Felvetődhet az a kérdés is, hogy miért akarok meghalni. Őszintén a válaszom az, hogy nem akarok, csak édes a gondolat számomra. Tudjátok elég magányos ember vagyok még így is, hogy nagyon sok ember szeretetét élvezhetem. De bennem a magányosság máshol kezdődik, én szeretetre éhes vagyok, és vágyódom a kapcsolat iránt, legyen az 1hónapos, vagy akár 1éves. Egy jó példát mondanék erre. Tegyük fel él Franciaországba egy olyan velem egykorú ember, aki él-hal a disney dolgokért -kitudja lehet tényleg van ilyen- és még sose volt disney landbe, pedig rohadtul elvágyik oda. Egyszer meghívást is kap oda, de közlik vele ott, hogy "Elnézést, maga ide nem jöhet be". Elhihetitek ez milyen érzés, de még sok pár ilyen példával tudnám jellemezni azt, amit én is érzek. Nagyon sok lány kedvességét élvezhetem, és nagyon sok lánnyal jó is lenne összejönni, de valahogy úgy érzem sokszor, hogy csak kacat vagyok nekik. Ha találkozni kéne, már nem annyira lelkesek, valahogy kapcsolatot elképzelni velem, már teljesen lehetetlen. Mindig kimerülök ott, hogy jó kedvet adok, próbálok jó ember lenni, de ennyi..Nem kell több. Nem akar velem átélni senki izgalmas pillanatokat, átélni a szeretet minden fajtáját. Igaz sokszor túlzásba viszem a perverzségekkel a dolgokat, de ezzel csak a kisebbségi érzetem burkolom el. Úgyhogy, ha van olyan betegség, ami a szeretetet már krónikusan igényli, hát sajnos akkor én abban szenvedek.
