A világ hátán az eget nézve,
Gondolatokkal megtetézve,
Egy isteni jelre várva,
Mély szakadékba zárva,
A múlt nehéz pillanatai,
A jelen múló darabjai,
A jövő már nem jön el,
A remény messze elszelel,
Képzeletben szeretlek,
Valójában már elfeledtelek,
Hazug szavakkal élsz,
Aki ismer, attól félsz,
Tipródok magamba, de minek,
Tudom, hogy hiányzom, de kinek,
Ülök bambán és mélabúsan,
Nézem ahogy a felhők úsznak lassan,

A világ hátán az eget nézve,
Becsukom szemem, téged visszaidézve,
Nem látok semmit, üres minden,
Nem érzek semmit, üres itt bent,
Szárnyalok a széllel szembe,
Gondolkodnék, de nincs semmi az eszembe,
Értelmetlen az egész már,
Bódító tél után, hanyagolható nyár,
Csak ülök még, nem tudok felállni,
Nem tudok szívedtől teljesen elválni,
Amíg itt ülök, érted epekedek,
Végül bevallom magamnak: Mindig is szerettelek.

Tehát minden lélegzet
Mit érted veszek
Csak engem mérgezhet
Hogy gyenge legyek

Mit tehetnék ellene
Ha már nem ugyanazt érzem
Neked is tudnod kellene
Nem véletlen nem kérdem

Búcsúnak adok két rózsát
Melyet halálodig őrizhetsz
Az egyik majd akkor nyitja ki arcát
Mikor végleg elfelejtesz

A másik napról napra hervad
Mutatván lelkem életét
S ha egyszer elkókadt
Akkor minden véget ért.


Felfedezetlen csillag voltál,
Fent az égen úgy ragyogtál,
Mint elveszett angyal
Belém botlottál.

Egy régi emlék vetülete,
Mit sugárzott lelked mélye.
Elhittem, hogy van,
Pici szívemnek esélye.

De rég volt az,
Hogy éreztem valamit irántad.
Inkább angyal lettél,
És magányod elém tártad.

Nincs bocsánat, döntöttél.
A pokol szélén bűnhődtél.
A szívem már mást szeret,
Az egésznek te vetettél véget.

Könyörögtem én már mindennek,
De engem se hallgattak meg az égiek.
Sose kértem semmit, csak apró szerencsét,
Amivel rendbe tudom tenni a saját, vagy mások életét.

Verseim azért íródnak, mert bánatom végtelen,
Életem egyhangú, és olykor-olykor színtelen.
Nem tölti ki senki, a sok magányos űrt,
Néha szívesen kezdenék úgy egy mondatot: Együtt..

De fohászkodom tovább, hisz időm, mint a tenger,
Nem akarok mindig, csak legalább egyszer.
Egyszer olyan boldog lenni, mint senki más soha,
Kíváncsi vagyok, mikor jutok oda.



A saját életemet akartam élni,
Ehelyett megkaptam mindenki másét.
Lettem titkos naplójuk,
Melybe leírták bánatuk ezrejét.

A saját életem, mely távolodik,
S már kitudja merre jár.
Ehelyett itt ragadtam,
Ahol mások problémája vár.

A saját életemben,
Akartalak szeretni.
Ehelyett elérték,
Hogy már nem tudok nevetni.

Mint kihűlt csillag
Bolyongva fent az űrben,
Lettem egyedül hirtelen
Ártatlan kis életemben.

Száz meg száz csodát,
Tettem azért, hogy más
Boldogságát felépítsem.
Szép tett mi tagadás.

De beláttam, hiába..
Az egész csak ócska illúzió,
Hiszen az ember féreg,
Egy absztrakt vízió.

Én, mint elhalt JÓ,
Lettem magamban, egyedül.
Én, ki újjá született Rossz,
Lettem romlott, legbelül.

Mint kihűlt csillag
Bolyongva fent az űrben,
Lettem egyedül hirtelen
Ártatlan kis életemben.

Száz meg száz csodát,
Tettem azért, hogy más
Boldogságát felépítsem.
Szép tett mi tagadás.

De beláttam, hiába..
Az egész csak ócska illúzió,
Hiszen az ember féreg,
Egy absztrakt vízió.

Én, mint elhalt JÓ,
Lettem magamban, egyedül.
Én, ki újjá született Rossz,
Lettem romlott, legbelül.

Zenelejátszó


Rendszeres olvasók