Könyörögtem én már mindennek,
De engem se hallgattak meg az égiek.
Sose kértem semmit, csak apró szerencsét,
Amivel rendbe tudom tenni a saját, vagy mások életét.
Verseim azért íródnak, mert bánatom végtelen,
Életem egyhangú, és olykor-olykor színtelen.
Nem tölti ki senki, a sok magányos űrt,
Néha szívesen kezdenék úgy egy mondatot: Együtt..
De fohászkodom tovább, hisz időm, mint a tenger,
Nem akarok mindig, csak legalább egyszer.
Egyszer olyan boldog lenni, mint senki más soha,
Kíváncsi vagyok, mikor jutok oda.
Bejegyezte:
Risupoems
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése