Nem várom el, hogy engem szeress,
De ha újra fontos lennék, kérlek ne keress!
Egykoron még értél valamit, mára már semmit,
Ezt a dolgot még ragozhatnám, de nem érsz ennyit.

Azt hiszed boldog vagy, csak mert bemeséled magadnak,
Azt hiszed, ez a legjobb érzés, amit neked adhatnak.
Hidd el tévedsz, de igaz, az emberek tévednek,
Mert csak a saját romlott agyuk után mennek.

Nem kértem soha többet annál, hogy lásd meg a jót,
Legyél boldog, s csak akkor használd azt a szót,
Mikor már biztos, hogy azt érzed. Különben hibás,
Az egész életed. Rám már ne számíts, majd lesz megint más.


Várom a csodát, mert még hiszek a mesékben,
Én próbáltam a jót látni minden reményben,
De mit kaptam mond, mit adtál nekem?
Miért próbáltál így becsapni engem?

Miért hiszem azt, hogy a mély pont az otthonom,
Hogy az életem újra kéne kezdenem, s nem folytatnom?
Nem fogok meghunyászkodni, én nem hajolok meg.
Csinálhatsz bármit, de én büszke emberként halok meg.

Várom a csodát, mert hiszek a jelekben,
Még ha az összes pici, jelentéktelen.
Tudom, hogy eljön a nap, és majd érted élhetek,
Most még csak várok, többet sajnos nem tehetek.


Remélem úgy halok meg,
Hogy a könnycseppek helyén virág fog nőni.
Úgy haljak meg,
Hogy sírni engem, soha nem látott senki.

Könnycseppek közt
Pár édes mosoly villanjon,
Boldognak látsszak,
Amit a szívem majd örömmel átadjon.

Remélem egyszer, elszárad minden szó,
Elporlad az érzelem, és sehol nem lesz látható,
Hogy egy könnycsepp lefolyt, és követte a többi,
De kinek kell ez? Mentem inkább nevetni.


Kint borús az ég, de a szívem is megszállta,
Szürke felhő szállt felé, s teljesen eltakarta.
A reményt hozó sugarak már nem hatoltak be,
Így veszett minden boldogság feledésbe.

Villám csapott le, s fújt a szél,
Fagyos, jéghideg idő, ami a szívemben él.
Azt hiszem nem lesz vége, már sohasem,
A vihar itt fog élni, mindörökké bennem.


Először szép volt minden, az egész teljes.
De ez a történet is, mint minden más, véges.
Elméd csak hazudott, az egész nem világos.
Az egész csak illúzió, és nem valóságos.

Mint minden mese, ez is szép volt,
De ez is csak egy ártatlan szürke folt,
Ami ott éktelenkedik szíved mélyén,
És felül kerekedik rajtad a legvégén.


Az ecset én vagyok, az életem a palettám.
Nem vagyok művész, elítélően nézhetsz rám.
Ki vagyok én, hogy a sorsom én fessem,
De nem bánom, amit ez idáig tettem.

Festek színeket, hogy ne legyen magányos,
Festek embereket, hogy legyenek barátok.
Az eget kékre festem, hogy legyen jó idő,
A többit rá festi, majd a közel jövő.

Összeáll a kép, megjelenik az életem,
Az egész egybe folyt, az egész lényegtelen,
De az én életem, és büszke vagyok.
A következő képre, tán többet alkotok.


Álomba ringattam elgyengült testemet,
Örök nyugalomba helyeztem lelkemet.
Kértem sorsom, aki majd eltemet,
Hogyha egyedül lennék, fogja a kezemet.

Valóságos élet, de az egész csak színdarab,
Megőrülök, ha ez továbbra is így marad.
Hol vannak a színek? A szereplők pocsékok.
A világot jellemzi, erre nincs indok.

Fehér háttér és szürke jellem rajz,
Ha te vagy a gyengébb, akkor itt meghalsz.
Én felvettem a harcot, bár üresen állok,
de ha túl élem, halhatatlanná válok.

Álomba ringattam elgyengült testemet,
Tegnap a homályban hagytam a lelkemet.
Kértem a sorsom, rendezzünk életet,
Mert ami itt folyik, az tovább nem mehet.

Fél éve volt, hogy elmentél.
Mégis minden emlék oly közeli.
Fél éve már az angyalokkal táncolsz.
És figyeled a mindennapokat.

Hiányzol, mert te boldoggá tettél,
Nem lehettem szomorú,
Hiszem te egyből mellettem teremtél.
Most mégis minden olyan egyhangú..

Viszek majd ki virágot,
Remélem tetszeni fog az illata.
Jó rád gondolni. Hiányzol.
Nyugodj Békében Emese.

Pusztán csak egy átlagos életre vágyom,
Ahol teljesülhet egy merész álmom.
Ami másnak ugyan csak átlagos lehet,
de nekem a minden. A legfontosabb.

Pusztán csak arra vágyok, hogy itt legyél.
Nem kell, hogy mellettem, de mégis érezzelek.
Tudjam, hogy létezel és az enyém vagy.
Ez az én álmom. A legfontosabb.


Felgyúltak a fények, fent a magasban,
Két bábú ült egymás karjaiban.
Föléjük tornyosult két harcedzett kéz,
Mitől életre keltek s elindult a vész.

Szeszélyes táncba kezdtek, megindult az élet,
De az egyik megállt, és gondolkodni kezdett.
A csillagok fent meredten figyeltek,
Mire a bábuk vitába kezdtek.

"Élni akarok, igazi ember testben!"
Szólt a bábú, felettébb viccesen.
"Ne csináld ezt, minket egymásnak teremtettek!"
Kiabált a másik, majd egymásnak estek.

A fények már kezdtek halványulni,
A két bábú, nem tudott dűlőre jutni.
Útra kélt az egyik, hogy élő lehessen,
Szakítva a másikkal, hogy új életet kezdjen.


A kezdet mindig nehéz, de a talpamra állok,
Higgyétek el, én sokkal többet látok.
Nekem van két szemem és nem félek használni,
Próbáld ki te is, na ugye, használ mi?

Kicsit nehéz, hogy elvileg szerettek,
De nem látom rajtatok..Miért teszitek?
Nem nagy elvárás, sőt ez csak apróság,
Kár, hogy manapság, menő a bunkóság.

Érezni akarom, hogy tényleg fontos vagyok..
Én komolyan, őszintén, csak ennyit akarok..
Én mindig próbáltam ott lenni mellettetek,
Cserébe csak azt kérem, hogy egy picit szeressetek..


A kapcsolatunk édes,
Mámorító ízben úszik.
Álmomban hozzád érek,
Az egész olyan lassan múlik.

Vágyom rád, ne hagyj el,
Egész lényed csak nekem kell.
A szívem, csak neked adnám,
Remélem, a te szíved talál rám.

Kicsit bolond vagyok,
Ezt nem tagadom.
De ha érzem, hogy velem vagy,
Boldog vagyok.

Azt hittem jó lesz, és számítani fogok valamennyit,
De az egész hazugság volt. Nem érek én semennyit..
Egy szív nem fog miattam megdobbanni,
Én voltam az ostoba, hogy ezt elakartam hinni..

Azzal nincs baj, hogy a magány öleli át a napjaim,
És hogyha szeretetre vágyóan tárom ki karjaim,
Akkor nem kapok semmit. De az nagyobb baj,
Hogy az életemben a csönd a legelviselhetetlenebb zaj.

Nem bánkódom, hogy nem kellek neked, hiszen megértem.
Megértelek, hisz neked több kell, csak ennyit értem.
Jobb lenne, ha eltűnnék, hiszen miért rontsam itt a levegőt?
Ha már nem kaphatom meg...Pedig én tényleg szerettem őt.


Egy rózsa szál volt, hervadatlan pihent.
Az éjszakába nyúlt, aztán arrébb billent.
Kidugta fejét, az alkonyodott tájra,
De elkókadt, haragudott a világra.

Illatfelhőt nem árasztott magából,
A színe elfakult, már nem látszott távolról.
Éldegélt, egyedül a semmiben,
Nem bízott holmi, jöttment idegenben.

Egy szép napon, egy kislány járt arra,
Érthetetlen vigyor ült ki édes arcára,
Kezébe tette, a kókadt virágot,
Amely életre kelt, s már szerette a világot.


Engem nem kell szeretni, csak ne felejts el,
Legyek egy emlék, akire örömmel emlékszel.
Nem kell, hogy hiányozzak, csak jussak az eszedbe,
Emlékezz majd arra, mint mondtam a szemedbe.

Engem nem kell szeretni, a pillanat úgyis örök,
A szíved úgyis dobban, ha az agyad rajtam pörög,
Nem kell hazudnod, én úgyis tudom az igazat,
Remélem, hogy én voltam, neked a legszebb pillanat.

Zenelejátszó


Rendszeres olvasók