Risu-Poems

Foszló tetemem ég a pokol tüzében,
Mert életemben mindig rosszat tettem.
Imáimat csak a komor sötétség mi hallja,
Mert ilyen ember lettem. A legalja.

Hazudok magamnak, hogy a jó ügyért cselekszek,
De önző életem az, mibe oly korán beleveszek.
Azt hinné az ember, az én szívem nagy,
Közben az egész undormány s ramaty.

Hibáztam, hogy azt kértem értsenek meg,
Hogy én legyek mindenki szívében a leg..
De igazatok van, ki vagyok én, hogy jónak tartsam magam,
S készen állok, hogy szívem egyedül hagyjam.

Álmodj meg egy olyan világot,
Ahol te ülteted el a sok virágot,
És megtanulod látni a szépet,
És belátni, hogy nem szar az élet.

Képzeletben vágd szét a szíved,
S gondolkozz el, hogy mennyire élvezed.
Álmodj hozzá vértelenséget,
És lásd be, hogy nem szar az élet.

Rémálmodban veszítsd el őt,
A szerelmedet, ki egyben szeretőd.
Felejtsd el, és vess ennek véget,
És tanuld meg, hogy nem szar az élet!

Könnycsepp gördül le bús arcomról,
Szívem dobbanása szépen elhalkul.
Minden mi remény volt, szerte szét szakadt,
És földre zuhant, a sok elszáradt cafat.

Szívemet tépte szét, az ezernyi pillanat,
Mi szomorúságból sötétséggé dagadt.
Boldogság hol vagy, miért hagysz el folyton,
Miért nem érdemlem meg, könyörögve mondom..

Régen minden rossz volt, nem látszódott mosoly,
Most sokáig volt, remélem nem hagy el örökre.
Minden olyan szép volt és tökéletes.
Ennek nem lehet így vége..

Szavakból várak, mondatokból paloták.
Szarból nem sikerülhet, mindig azt mondták.
De igyekeztem mindig, hogy bebizonyítsam,
Hogy életem nem csak egy gödör, amit régen kiástam.

Mindig azt hittem, a jó emberek szívnak,
Nem lesz jó az életük, bármit csinálhatnak.
Én naiv..Ezt komolyan elhittem és így éltem.
De a váramat a szarból felépítettem.

Mindig is labilis leszek az érzelmek terén,
Ha sírnom kell, bárki előtt megteszem én.
Sose fogom szégyellni, azt aki én vagyok.
Mert melletted rájöttem, hogy boldog vagyok.

Sose leszek üres, mert tanultam a múltamból,
Távoztam végre a depresszív hangulatomból.
Igaz mindenem a szomorú és sötét világ,
De a szívem újra dobog, és végre megint szilárd.

Tudom mi az élet, tudom milyen érezni.
Végre tudom a szívem pirosra színezni.
Az élet akkor is jó, ha könnyel áztatod,
Ha nincsenek barátaid, csak akkor sajnálhatod.

Ha nem megy az élet, legyél türelmes,
Ha magadba fordulsz, minden oly veszedelmes.
Legyél nyitott, mert én már hibáztam,
Ha bármi bajom volt, magamba fojtottam.

Elrontottam magamnak egy tucatnyi évet,
De most megbecsülöm ezt az egyet.
Most minden olyan jó, szerelmes a szívem.
S örömkönnyekben fürdetem.

Én már tudom milyen, az élet másik oldala,
Én már tudom milyen, a magány színpada,
Hiszen főhőse vagyok a saját életemnek,
És okkal mondhatom, vannak véletlenek.

Minden olyan fura, már semmi sem monoton,
Hogy jó kedvem van, és túl vagyok egy holt ponton.
Eddig megakartam halni, gondoltam ez túl nehéz,
De általad én lettem az, ki mindennel szembenéz.

Én már tudom milyen, kisírt szemmel aludni,
Én mát tudom milyen, ha szíved ketté töri valaki,
De sosem adtam fel, mert mindig arra vágytam,
Amit az elmúlt napokban éreztem s láttam.

Minden olyan fura, hiszen mosolygok a világra,
Belül néha széttép, a magány nyíló virága,
De nem engedem nőni, mert boldog akarok lenni,
És ezért én, mindent megfogok tenni.