A szívem olyan, mint a szűz hó,
Mint egy évek óta kihűlt kandalló.
Olyan, mint egy száraz falevél,
Mely a földön megfagy s elalél.
Az agyam, mint fáradt szobor,
Melyből az álom messze kóborol.
Nem táplál reményt, hisz hasztalan,
Mert a szívem a szerelemre alkalmatlan.
A testem, mint elkorhadt erdő,
Melyben már rég óta meg állt az idő.
A köd beteríti a teret,
S bebizonyítja, hogy senki sem szeret.
A szemeim gyöngék, élettelenek,
Ami érzés volt bennük, már elérhetetlenek.
Már nem pislogok, örökre becsukom őket,
S elképzelem veled a régi szép időket.
Bejegyezte:
Risupoems
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése